Kényszerpályán Magyarország – Alföldi Róbert István, a királyáról

Figyelem: ez az írás csakis az én személyes véleményemet tükrözi, minden, amit leírok, egy véleményként értelmezendő, nem pedig tényszerű kijelentésként. Nem vagyok színháztudós, nem vagyok színházi rendező, sőt, semmilyen rendező, ezért egyszerű nézőként írok arról, hogy milyen hatással volt rám a darab, és hogyan értelmeztem.

Alföldi Róbert István, a király rendezése szerintem egy nagyon fontos mű. Fontos, mert véleményem szerint nincs még egy olyan kortárs művészeti alkotás (legyen szó filmekről, tévéműsorokról, zenéről, akármiről), ami ennyire jól adná vissza azt a hangulatot, ami jelenleg Magyarországon uralkodik. Ilyenformán ez a darab végtelenül aktuális és helytálló. Ahelyett, hogy augusztus 20.-án este megnéztük volna az eredeti István, a király rendezést – vagy egy ahhoz hasonló újat -, Alföldi Róbert úgy gondolta, hogy csavar egy hatalmasat a jól ismert történeten, és a szöveg illetve a jelenetek megváltoztatása nélkül képes volt elérni, hogy egy teljesen másik darabot lássunk a színpadon. A legnagyobb és legfontosabb különbség az általunk ismert eredeti és az új, Alföldi-darab között pedig szerintem a következő: míg a klasszikus István, a király egy happy endre végződő „nemzeti öröm-opera” (ezt most találtam ki), addig az új nem más, mint a nézőknek egy jó nagy gyomrost adó tragédia. Gyakorlatilag Magyarország tragédiája.

ik30_1

Számomra a legfontosabb rendezői bravúr az, hogy mindenféle fontos szöveg, dalszöveg vagy jelenetbeli változtatás nélkül mégis mintha egy teljesen másik történetet látnánk. A karakterek (színészek) játéka, a tömegjelenetek, a díszletek, illetve a színpad kihasználása – nagyon sok eszköz arra, hogy finoman, de hatásosan alakítsunk át egy szinte már unásig ismert darabot. Persze az eredetit is szeretem, sőt, nagyon szeretem, hisz eleve emiatt néztem meg az újat. De beláttam, és szerintem Alföldiék (amikor Alföldi Róbertet, illetve „Alföldiéket” említem, szeretném az összes alkotót beleérteni) is belátták, hogy az eredeti darab már nem túl aktuális. A hangulata, az „üzenete”, a célja. Egy teljesen másik korban, más környezetben, más szituációban készült. Fontosnak érezték tehát az alkotók, hogy most egy olyan dolgot tegyenek le az asztalra, ami ismét ki tud váltani egy olyan hatást a jelenkori emberekből, amilyet a régi váltott ki az akkori nézőkből. Fontos volt az aktualizálás, fontos volt a történet adaptálása a jelenkori dolgokhoz.

István ezúttal egy, a démonaival küzdő kissé gyenge jellem. A „démonok” ezúttal a tenni akarás illetve a tehetetlenség démonai: szerintem a darab egyik legfontosabb dala az Elkésett a békevágy, amely számomra gyakorlatilag összefoglalja a színmű ezen rendezésének kábé összes mondanivalóját, illetve tökéletesen rávilágít a két főszereplő valódi karakterére. A dal egyik fontos szövegrészlete a „Kényszerpályán a világ”, amely gyakorlatilag azt takarja, hogy az e sorokat éneklő Koppány úgy érzi, már lehetetlen megakadályozni a katasztrófát. De mi is a katasztrófa? Saját halála? Nem hiszem. Maga a csata, ami lezajlik István és Koppány seregei között? Az eredetiben talán, de itt úgy érzem, ennél nagyobb dologról van szó. Erről majd kicsit később! A fontos itt az, hogy a „kényszerpályán levés” az egyik központi témája ennek a darabnak szerintem. Koppány részéről ez az eredeti rendezésben is egyértelmű volt, de itt István is az egyik nagy elszenvedője annak, hogy a világtörténelem „idővonala” megállíthatatlanul robog előre. István ilyen szempontból olyan, mint egy kívülálló. Kívülről látja Magyarországot, látja, hogy mik történnek, és rossz dolgok történnek. Látja, hogy ezeket a rossz dolgokat el lehetne kerülni, meg lehetne oldani, de nincs ereje szembeszállni nála sokkal nagyobb erőkkel – amiket esetünkben az „Egyház” jelenít meg a darabban László Zsolt, azaz Asztrik vezetésével. Szóval István nem akarja, hogy ez a káosz, ez az élősködés, ez a folyamatos hatalomvágy és pénzsóvárgás uralja az országot és annak vezetését, és őszintén szeretné, ha az országban béke lenne. Eddig a pontig ez a leírás tökéletesen ráillik Koppányra is, azt hiszem. De ezután a két karakter útja elválik, mégpedig ott, hogy István (amúgy jóhiszeműségéből kifolyólag) elfogadja helyét az ország élén, elfogadja helyét ebben a kaotikus, hataloméhes „kormányban” (általában az országot irányító hatalmakra gondolok, amik ebben a darabban megjelennek), viszont ezáltal Koppány szemében már ő, István is „átáll a rossz oldalra”. Pedig Koppány tudhatná, hogy István tényleg csak jót akar. István pedig tudhatná, hogy Koppány nem fogja megérteni azt a döntését, hogy elfogadja a magyar koronát. Két ember, aki tökéletesen ugyanazt akarja, csak az egyik kicsit beadja derekát annak, ami ellen amúgy ő maga is küzdene. Istvánon Feke Pál játékának köszönhetően végig látszik, hogy küzdene az ellen, amit a környezetében lát – gondolok itt a „felsőbb vezetésre”, az Egyházot megjelenítő Asztrikékra, a saját anyjára, a magyar főurakra, stb. Szóval István küzd ellenük, de a végén mégis beáll közéjük. Miért teszi ezt meg? Talán saját szűklátókörűsége miatt; nem veszi észre, hogy ezzel csak felgyorsítja Magyarország elérkezését ahhoz a bizonyos katasztrófához, amit az előbb már említettem. Vagy lehet, azért teszi meg, mert érzi, hogy attól, hogy ő máshogy gondolkodik, ez nem fogja megváltoztatni a világot. Több embernek kéne olyannak lennie, mint ő, és akkor lehetne tenni valamit. De István belátja, hogy kevés ő ehhez, és akkor már inkább elfogadja helyét a történelemben.

Image

Istvánról még annyit, hogy szerintem ő azon kevés szereplő egyike, aki pontosan tudja, mit is jelent Isten neve és fogalma. Ez így elsőre kicsit elvontra sikeredett részemről, szóval megpróbálom kifejteni. Azt hiszem, Alföldi rendezésében az Egyház illetve Isten személye teljesen el van választva egymástól. Míg amikor Réka, Koppány lánya az eredetiben Istenhez énekelt, ezt felfoghattuk úgy is, hogy ilyenkor az „Egyházhoz, Egyháznak” énekel, ezzel is kifejezve a szimpátiáját István terveivel, István hitével és István „oldalával”. Itt azonban erről szó sincs. Amikor Réka Istenhez énekel (pl. Nem vagyunk még hozzád méltók), akkor ő egy olyan erőhöz énekel, aki az abszolút jót, az abszolút békét, az abszolút emberiességet jeleníti meg. Ez lehet Isten is, lehet egy filozófia is, a lényeg, hogy Réka tudja, mitől halad előre a világ. Attól, ha egymással, embertársainkkal jól viselkedünk, levetjük előítéleteinket, félredobjuk hatalomvágyunkat, egyszóval megtestesítjük mindazt, amit oly sok vallás és filozófia, a kereszténység vagy akár a buddhizmus is alapvetően megmutat. Szóval Réka ennek a „fogalomnak” énekel, amit nevezzünk most Istennek. Alföldiék darabjában ez a fogalom erősen el van választva attól, amit az Egyház képvisel, gondoljunk csak arra az igen hatásos jelenetre, amikor Réka személyes fohászát egészen durván megszakítja Asztrik apát, hogy a színpad hátsó részébe rángathassa a lányt egy gyors egyházi ének erejéig. Ennél árulkodóbb jelenetet nem is lehetett volna rendezni, azt hiszem. Visszatérve az eredeti gondolatra: István azon kevés szereplők között van, akik tudják és értik, mit is jelent pontosan az, ha Istenről beszélünk. Ahogy Réka is tudja. Így már ők ketten vannak, ám szerintem van egy harmadik szereplő is, a Blaskó Péter által drámaian megjelenített Géza, István apja (illetve később a krónikás, bár én egy szereplőnek veszem a kettőt). Úgy gondolom, ők hárman azok, akik kapcsolatban állnak ezzel a felsőbb, tiszta jóságot megjelenítő erővel.

Koppány, akit Stohl András szerintem frenetikusan jelenít meg, pontosan ugyanazt szeretné, mint István. Szeretné, ha Magyarország egy jó ország lenne, és nem érzi azt, hogy István lenne a megfelelő személy ennek megvalósítására. Milyen találóvá is válik hirtelen Koppány egyik szövegrésze: „Megállj István […], gyenge vagy még, elfúj minden szél.” És beláthatjuk, hogy Koppánynak végül igaza is lett Istvánnal kapcsolatban: átadta magát a szelek fújásának, beállt anyja, a magyar főurak és Asztrik apát közé. Szóval meglepő módon sokszor úgy éreztem a darab során, itt Koppány majdnem, hogy a legbölcsebb karakter (a meglepően fontos szerepe(ke)t kapó Géza fejedelem/krónikás után). Koppány annyival erősebb jellem, mint István, hogy ő tényleg nem alkuszik meg („még az Apokalipszis kapujában sem”, hallhattuk anno egy jó kis filmben), nem áll be a nyugati hatalmak közé, inkább választja a halált. Koppány karaktere eleddig egészen hasonló utat és hozzáállást mutat, mint az eredeti rendezésben, de fontos különbség, hogy Koppány azért nem fogadja olyan jó szemmel azt a kényszerhelyzetet, amivel szembesül. És itt szeretnék visszatérni a korábban már taglalt Elkésett a békevágy című dalra, ahol ismét ki kell emelnem Stohl András bámulatos játékát. Koppány egy megtört ember, aki nem akarja elfogadni, hogy a sors arra kényszeríti Magyarországot, hogy elbukjon. Mert szerintem ez az a katasztrófa, amitől Koppány fél, hogy Magyarország kudarcot vall, mint ország. De Koppány érzi, hogy ha a dolgok úgy haladnak tovább, mint most, akkor ez a pusztulás elkerülhetetlen. Ezt jelenti a kényszerpálya, és Koppány ezt nagyon tragikusan éli meg. Stohl szinte sír a színpadon, amivel hihetetlen mélységet ad ennek a sokszor egydimenziósan ábrázolt karakternek. Nem, egyszerűen nem képes elfogadni, hogy megállíthatatlanul a vesztébe rohan mindenki – ő szeretne szólni, de nincs akkora hangja, hogy több millió ember hozzáállását megváltoztassa. Ugyanaz, mint István, de Koppány végül nem tántorít saját álláspontja mellől. Koppány ebben a darabban maximálisan csak egy áldozat, nem pedig a dolgok aktív irányítója. Áldozat, mert úgy született, hogy képes volt kívülállóként szemlélni a magyarországi történéseket, éppen ezért képes volt átlátni azokat, viszont ezen hozzáállásával kitaszítottá vált.

ik30_3

Mi is ebben a darabban az Egyház? Sokszor konkrétan a keresztény katolikus egyházként jelennek meg – papi ruhában vannak a szereplői, feszületeket hordoznak, és latin, vallásos szövegeket énekelnek. De vajon csak és kizárólag ezt jeleníti meg László Zsolt vezetésével ez a banda? Azt hiszem, itt van egy általánosabb áthallás Alföldi „egyházával” kapcsolatban, mégpedig hogy ők szimplán és általánosságban a nyugati eszméket, nyugati kultúrákat jelenítik meg, de mai értelemben. Hiszen gondoljunk bele, hogy Magyarországon ma pontosan az zajlik le, mint 1000 évvel ezelőtt: ismét felmerült a kérdés az átlagemberekben és Magyarország vezetésében egyaránt, hogy milyen mértékben csatlakozzunk a „Nyugathoz”, ha egyáltalán csatlakozzunk? És ez a Nyugat lehet sok minden, lehet általános értelemben a Nyugat-Európát alkotó országok társadalmi és egyéb felfogása, de lehet konkrétan az Európai Unió is. Meglepő mértékben aktuális tehát ez a darab, hiszen ez a „Nyugat vs. Magyarország” ellentét ismét itt van. Apró jelek, utalások viszik rá a nézőt arra, hogy például EU-ként vagy IMF-ként vagy Nyugat-Európaként értelmezze Asztrikot és embereit: Asztrik végtelen hatalomvágya (később kifejtve!), vagy számos szereplő németes hatásokat mutató ruházata. Bár nem hiszem, hogy a darab értelmezéséhez sok köze van a nácizmushoz, de szerintem igenis szembeötlő, hogy az „arisztokratább” szereplők (István, István felesége, anyja, apja, stb.) az 1930-as évekre emlékeztető, szinte néhol sztereotipikusan katonai és ünnepi ruhákban vannak. István és Géza is hosszú, szigorú bőrkabátban jelenik meg sokszor a színen. Ez persze még nem jelentené feltétlenül Németországot, de ott vannak ezzel szemben Koppány emberei, akik közül sokan (pl. Laborc, Torda) szintén már-már klisés, a ’90-es évek német punk zenekaraira emlékeztető öltözetben ténferegnek a színpadon. És persze ne menjünk el a mellett a tény mellett, hogy István felesége, Gizella német…

Image

Egyik kedvenc karakterem a már sokszor említett Asztrik lett, akit László Zsolt zseniális szigorral jelenít meg, ám a darab végén lehull ez az álca. Alföldi rendezésének egyik legzseniálisabb és leghatásosabb jelenete, amikor Koppány felnégyelése után Koppány híveit a feszületeket és gépfegyvereket tartó erőemberek térdre kényszerítik, majd arra, hogy kezüket az ég felé tartva imádják Istvánt (vagy Asztrikot… vagy mindkettőt). Mindezt a „Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus bonaevoluntatis” szövegű egyházi hatású dal hangjaira. És eközben Asztrikot látjuk, aki szélesre tárt, befogadó karokkal, teljesen átszellemült, már-már transzba esett arccal hallgatja „hívei örvendezését”. Zseniális árnyalata ez Asztrik karakterének, egy olyan, ami eddig még egyik adaptációban sem létezett: Asztrik egy hataloméhes gonosz, aki orgazmikus élményként éli meg, ha új híveket toborozhatott, akik az ő nevét skandálhatják. Szerintem ez egy félelmetesen jó megközelítés, főleg, ahogy említettem, az egyik leghatásosabb jelenet keretein belül.

És végül visszatérve arra a „katasztrófára” amitől Koppány félti Magyarországot. Féltheti is, mert a darab azzal végződik, hogy ez a katasztrófa bekövetkezik. Ellentétben az eredeti darab végével, ahol István megkoronázása gyakorlatilag megváltja Magyarországot, ezzel happy endet adva a sztorinak, itt István megkoronázása az ország sorsának megpecsétlődését jelenti. Egy hátborzongató díszlet és koncepció révén a darab legvégén István, meg persze az összes szereplő (élő vagy holt) hátrasétál a Szent Koronát képező vasépítmény belsejébe, hogy aztán rájuk záródjon egy szigorú (börtön)rács. A szereplők ezután belekapaszkodnak a rácsba és reménytelenül bámulnak kifelé, mint akik segítségre várnak. Koppány jóslata bekövetkezett: Magyarország kudarcot vallott. És szerintem ez a darab végső üzenete: amennyiben Magyarországon továbbra is a darabban látott káosz, hatalomvágy, döntésképtelenség, pénzéhség és embertelenség fog uralkodni, úgy az ország minden benne lakóval együtt egy börtönbe zárul. A történelem, az idő börtönébe, ahonnan Magyarország csak egy ködös emlék marad. Egy kopott fénykép, amiben a magyarok a rácsok mögül tekintenek ki, hogy segítségért kiáltsanak. Kérlek, mentsetek meg minket, mentsetek meg minket attól, hogy csak egy nevetséges emlék maradjunk, szabadítsatok ki minket a történelmi idő rabságából. Ezt kiáltják a néma szereplők a rácsos díszlet mögül a színpadon, és ezt nézi végig magatehetetlenül a rácson kívül maradt egyetlen egy szereplő: a krónikás, illetve Géza. Tudom, két különböző karakter, de nem véletlen, hogy ugyanaz a színész, Blaskó Péter alakítja őket. Ő volt az, aki Gézaként a darab elején az egyetlen olyan ember volt, aki előre látta ezt a katasztrófát. Mindenki előtt ő már tudta, hogy ez fog bekövetkezni, és ez hajszolta a halálba, az alkoholizmusába. Ő sem tudott mit tenni, és Koppányhoz hasonlóan belehalt ebbe az elkeseredésbe. Ő a rácson kívül marad a tisztelet jeléül, megmutatva, hogy a hozzáállás helyes volt. Kívül maradt a rácson, mert tudta, mire van szüksége az országnak, mindenki előtt ő már tudta.

Image

A kérdés már csak az maradt, hogy mi, nézők, hova szeretnénk kerülni. A Szent Korona, a magyar múlt börtönébe, vagy szeretnénk ezen kívül kerülni. Mert kívülről ugyanúgy csodálhatjuk a múltunkat, viszont úgy nem leszünk a rabjai. Alföldi felteszi a kérdést, hogy mit szeretnénk. Mindenki eldöntheti magában a választ.

Advertisements
This entry was posted in Blog. Bookmark the permalink.

One Response to Kényszerpályán Magyarország – Alföldi Róbert István, a királyáról

  1. fruces says:

    maradjunk annyiban hogy egyeseknek a korona a múltat jelenti, másoknak a hagyományunk alapjait

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s